1

Julia szózatját, kerek ábrázatját

Cupido úgy mutatja

Célia beszédén, örvendetes képén,

hogy mikor szemem látja,

Juliának véli, mikor tekintéli,

mert szívemet áltatja.

2

Egyenlő két rózsa, kinek mind pirosa,

állapatja, színe egy,

Sem egy ágon termett, kit zöld levél fedett,

nem hasonlóbb két ért meggy,

Mint ez Juliához, kinek szép voltához

gerjedek, mint Aetna-hegy.

3

Átkozott Cupido, szerencsémet rontó,

régi nagy ellenségem,

Hazámból kiűzél, ide is rám jüvél,

érd bátor immár végem,

Csak tüzedet ne szíts, szívemben se többíts

régi szerelmes mérgem!

4

Dühös, elégedjél, amint kikergettél

éngemet szép hazámból,

Elégedjél, kérlek, itt is, azmint félek,

ne űzz ki nyugalmamból!

Mi jutalmod bennem, ha esem tüzedben?

Mi hasznod nyavalyámból?

5

Virága éltemnek, akinek örüljek,

teljességgel elszáradt,

Vidám kedvem helyett, kiből vészek mellett

kétszer üszög rám áradt,

Siralmas káromon való nagy panaszom

miatt nyelvem elfáradt.

6

Immár zászlód alól kiköltem, sőt távol

járok nagy seregedtől,

Mert kis haszon mellett tűrnöm sokot kellett,

míg vártam te kezedtől,

Immár uram is más, Pallas és vitéz Mars,

kik mentenek tüzedtől.

7

Gondolkodván rajta csak té-tova hajta

fejét Cupido szómon,

Monda: Szegény bolond, Mars-é te gyámolod?

Hát hol az én hatalmom?

Ketten csak ti vadtok, kik semmit nem adtok

én bosszúállásomon?

8

Azelőtt is maga Mars, meggondolhatdsza,

mint járt egyszer miattam,

Mikor kedve ellen merő mezítelen

mindennek látni hadtam,

De azmint esmérem, nem gondoltok vélem,

de megmutatom magam.

9

Medgyek? Hová légyek? Jobb-é, hogy engedjek?

Mert se Mars Cupidónak

Nem árt vitézséggel, sem Pallas elmével

úgy mint világbírónak,

No tehát engedek (mert vélek sem érek)

én is hát ez rontónak.