1

Mely keserven kiált fülemile, fiát

hogyha elszedi pásztor,

Röpes ide-s-tova, kesereg csattogva

bánattal szegény akkor,

Oly keservesképpen Célia, s oly szépen

sírt öccse halálakor.

2

Mint tavasz harmatja, reggel ha áztatja

szépen jól nem nyílt rózsát,

Mert gyenge harmattúl tisztul s ugyan újul,

kiterjeszti pirosát,

Célia szinte oly, hogyha szeméből foly

könyve s mossa orcáját.

3

Mint szép liliomszál, ha félbemetszve áll,

fejét földhöz bocsátja,

Úgy Célia feje vagyon lefiggesztve,

mert vagyon nagy bánatja,

Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve,

vagy mint tavasz harmatja.