|
1 Mely csuda gyötrelem ez, hogy a szerelem
búmra most malommá lett,
Hol mint gabonáját, éngemet, szolgáját
szép Céliával őrlet,
Siralmam patakja az kereket hajtja,
kin lisztté létig töret.
2 Ím, az nagy szerelem miatt búsult lelkem
már szinte haranggá lett,
Kit szerelem bennem félen vér ellenem,
rám támadván amellett,
Azért kong jajszóval, zúg fohászkodással
szegény, nyugalma helyett.
3 Mint egy kristálykövet soha el nem törhet,
noha éget, verőfén,
Úgy az én szívemet, noha vall gyötrelmet,
el nem rontja tüzes kén,
Csak gyúl szegény s hevül, mert szertelenül fűl,
mint kristály, kit süt hév szén.
In eandem fere sententiam
1 Kiáltok, csak bolygok, mint megszélhűdt ember,
Mert belöl égek, mint tűzben száraz kender,
Gondom, búm, veszélyem véghetetlen tenger.
2 Paradicsombéli szépség ábrázatja,
Virágzó szép tavasz képe állapatja,
Szépségnek s nemcsak szépnek magát mondhatja.
|