1

Csudálván egy ferdőt, ki felette nagy gőzt

magában eresztene,

Ferdős okát mondja: Ez – úgymond – nem csuda,

mert Célia ül benne,

Kinek mezítelen testére szerelem

gerjedvén, füsti menne.

2

Mint az kevély páva verőfényen hogyha

kiterjeszti sátorát,

Mint égen szivárván sok színben horgadván

jelent esőre órát,

Célia oly frissen, újforma sok színben

mégyen táncban szaporát.

3

Mint nap szép homállyal fejér felhő által

verőfényét terjeszti,

Oly gyenge világgal vékony fátyol által

haja színét ereszti

Célia béfedvén, s mellyén tündökölvén

drága gyémántkereszti.

4

Támadtakor napnak, mint holdnak, csillagnak

hogy enyészik világa,

Úgy menyek-szüzeknek, mint az szép füveknek,

vész szépsége virága,

Mihent közikben kél Célia, azkinél

égnek nincs szebb csillaga.