1

De mit gyötresz éngem most, keserves lelkem?

Nincsen anélkül is elég sok veszélyem,

Hogy te is oly búval keserítesz éngem,

Kin csak örül, tudod, édes ellenségem?

2

Ha hozzád hajlana, mégsem volna csuda,

De az lehetetlen, bár maga kívánna,

De magad jól tudod, hogy nem is kívánja,

Azért felejts el, mert nincs több orvossága.

3

Ily háládatlanság nemcsak rajtad esett,

Sámson is csak szép Dalila miatt veszett,

Ellenség kezében Fulviust mi ejtett,

Ha nem felesége, kivel ő sok jót tett?

4

Egyéb bűn jutalmát az fejedelmekre

Bízta Isten, e földi törvéntévőkre,

De az háládatlanság szörnyű vétkére

Maga visel gondot megbüntetésére.

5

Azért bízd őreá bosszúd megtorlását,

Higgyed, megmutatja rajta is ostorát,

Feledékenséggel viseld szíved kárát,

Mert az nyerhetetlen, másnak adta magát.

6

Lám, mind szívet, elmét, Isten nem rosszt adott,

Hát miért kesergesz? Ne hadd el magadot!

Szemérem ez tőled, ki másnak tanácsot

Szoktál gyakran adni, hogy bú így meghajtott!

7

Ébredj fel azért már keserves sok búdból,

S ne gondolkodjál ez rút bosszúállásról,

Bizonyíts evvel is meg, hogy szereted jól,

Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszt szólj.

8

Háládatlanságán sírván szeretőmnek,

Mostan szerzetteték tőlem ez kis ének,

Kiben az a tanács légyen mindeneknek,

Hogy senki ne higgyen soha szerelmének;

9

Indulnak oly könnyen mert ők ide-s-tova,

Mint szinte aszú ág szél fuallására,

Böcsülik maguk közt s tartják legnagyobbra

Azt, aki közülünk többet ejtett búra.