Hogy vadnak bogarak, kik láng között járnak,

szárnyon szépen repülnek,

S nemcsak meg nem égnek, de ottan elvésznek,

mihent lángból kikélnek,

Így tűz éngemet is éltet, ha emészt is,

s nem hágy vészni éltemnek.

5

Mely szerelmes tüzem, hogyha eddig éngem

nem szárazgatott volna,

Könnyhullásom miatt, mint egy folyó patak,

mind elcsorgottam volna,

De viszont könyvemnek köszönöm, hogy élek,

mert tüzemet az oltja,

6

Hogy mind el ne fogynék, de csendesen égnék

kevesebb gyötrelemmel,

Csak képes örömmel, jó gyönyörűséggel,

szeretőm szerelmével,

Ki nékem elég kincs, mert világon jobb sincs,

mint édes keserűvel.

7

Igyenesen felnőtt, szép nyers ciprusvesszőt

jegyez mert ő termete,

S kalárist kis szája, rózsát szép orcája,

mézet ereszt beszéde.

Kivel mit gondolok? Hát ha szegény vagyok

is, hadd éljek kedvemre!

8

Sok kincs, nagy gazdagság, pénz, marha, uraság

bár mind azoké légyen,

Akiket fösvénység, nagy telhetetlenség

gyötör szüntelenképpen,

Én az kis értékkel ha tűrök jó kedvvel,

hiszem, nincs senki ellen.

9

Hónál fejérb lábát zöld pázsiton harmat

ha néha nedvesíti,

Hogy mezítláb járván csak múlatságában

szép virágit csipkedi,

Akkor bokrok megül nézvén, szerelmétűl

égek, örülvén néki;

10

Merthogy bölcs versekre gyengén énekelve

ereszti ki szózatját,

S hol gömbölő nyakán, s hol jól termett vállán

terengeti szél haját,

Midőn gondolkodván, kertében ballagván

köti szép koszoróját,

11

Már ezután azért ez egészségéért

sok jó kopia romol,

Vitézek homlokán szablya miatt gyakran

szerelméért vér omol,

Mert ez az a virág, ki miatt barátság

társok között felbomol.

12

Szent Lőrinc-nap után az ezerötszázban

és az nyolcvankilencben,

Remete módjára havasok aljába

élvén, szerzék versekben

Arról, ki oly, mint hölgy, s kinek neve szép gyöngy

a bölcs deáki nyelvben.