1

Óh, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,

csillagok palotája,

Szép zölddel béborult, virágokkal újult

jó illatú föld tája,

Csudákat nevelő, gályákat viselő

nagy tenger morotvája!

2

Mi haszon énnékem hegyeken-völgyeken

bujdosva nyavalyognom,

Szörnyű havasokon fene párduc módon

kietlenben bolyognom,

Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban

holtig csak nyomorognom?

3

Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit

mi haszon, hogy béjárom?

Emberek nem lakta földön ily régolta

mi jutalmamat várom?

Ha mindenütt éget szerelem éngemet,

mind búm, kínom csak károm.

4

Sokszor vadászással, szép madarászással

én mind csak azon voltam,

Hogy nagy szerelmemet, ki forral éngemet,

szívemben mint megoltsam,

De semmit nem nyertem véle, sőt vesztettem,

mert inkább égtem, gyúltam.

5

Mert valahol járok s valamit csinálok,

elmémbe mind ott forog

Julia szép képe, gyönyörű beszéde,

lelkem érte forr, buzog,

Valahová nézek, úgy tetszik szememnek,

hogy mind előttem mozog.

6

Noha felmetszette szívem közepette

Cupido néki képét

Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével,

de mégis szép személyét

Nézni elűz éngem, noha nyilván érzem,

hogy csak vallom gyötrelmét.

7

Más kegyes is éngem szeret, de én őt nem,

noha követ nagy híven,

Azért, mert az Isten, csodául nagy bölcsen,

csak Juliára éppen

Minden nagy szépséget e földön úgy szerzett,

hogy senki szebb ne légyen.

8

Óh, énreám dihüdt, elvesztemre esküdt

igen hamis szerelem!

Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz

utánam szerelmesen?

S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz éngem,

aki megnyerhetetlen?

9

De te törvényidnek, noha csak vesztenek,

kételen kell engednem,

Zsámolyul vetettél, rabjává ejtettél

mert Juliának éngem,

Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna,

oly örömest viselem.

10

Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe

magát akartva üti,

Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve

meg is égeti, süti,

Szívem is ekképpen Julia szenében

magát örömest fűti.

11

Hatalmas szemei, haragos beszédi

éngem noha vesztenek,

De minden szépségnél, minden szerelemnél

mégis inkább tetszenek,

Rajta esik, hal, vész lelkem, s csak az nehéz,

hogy tart számkivetettnek.

12

De ám akár medgyen vélem bár szerelem,

szabad légyen már véle,

Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,

hogy amint felmetszette

Juliát szívemben, szinte úgy versemben

is tessék meg szép képe.

13

Hideg lévén kívöl, égvén penig belöl

Julia szerelmétűl,

Jó hamar lovakért járván Erdély földét

nem nagy fáradság nélkül,

Ezt öszverendelém, többé nem említvén

Juliát immár versül.

Ez az Juliáról szerzett énekeknek a vége