1

Kegyes, vidám szemű, piros rózsa színű,

én édes fejér hölgyem,

Kin hű szerelemmel s teljes reménséggel

nyugszik tüzesült lelkem,

Nemdenem siralmas kár-é énnékem az,

hogy elfeledtél éngem?

2

Jó vitézek harca hol volt, gondolhatdsza,

piros vér ontás nélkül?

Szerelemben esett vígan ki élhetett

külön szerelmesétűl?

Ne felejts éngemet, ne veszesd lelkedet,

hitetlen, félj Istentűl!

3

Az szelíd daruhoz szinte hasonlatos

te kegyes tekinteted,

Rózsát jegyez orcád, kalárist kis szép szád,

mézet ereszt beszéded,

Jöjj immár előmben, mondjam örömömben:

Az Isten hozott téged!

4

Kerített várasok, kertek, mezők, szép tók,

nálad nélkül mind tömlöc,

Mint sólyom kis fúat, bús lelkem magadat

szerelmébe úgy üldöz,

Jussak már eszedbe, láss meg keservembe,

magad jüjj, mást ne küldözz!

5

Hangos fülemile gyönyörű szép kertbe

zöld ágak között csattog,

Én is, szegény rabod, új verssel kiáltok

hozzád, hogy lelkem buzog;

Mit vétettem, kérlek, hogy nem szánsz éngemet,

kinek szíve háborog?

6

Érted, hogy elmentél, és elfelejtettél

éngem, szegény árvádat,

Ily reméntelenül, szép személyed nélkül

ne hagyj vészni, szolgádat,

Emlékezzél rólam, fényes fejér rózsám,

add már látni magadat!

7

Szívem nagy szerelmét s titkon felgyúlt tüzét

jelenteni nem mérem,

Mert ha megjelentem, nagy tüzemmel, féltem,

hogy sokak eszét vesztem,

Ha penig titkolom, csak magam fogyatom,

mert belső tűz veszt éngem.

8

Török szép versekből szerelmese felől

csak nemrégen fordítá,

Igéről igére nem szinte teheté,

de hertelen jobbítá,

Régi szörnyű kárán, ily veszett, bánkódván,

Juliának ajánlá.