|
1 Áldott Julia kiballagtába
Cupidót találá,
Ki mérges nyíllal, szörnyű halállal
veszteni akarta,
Látván szép színét, elveté íjét
s ugyan elámula.
2 Kivel csak szívet és mesterséget
Juliának áda,
Mert szép szemétől hogy ő igen fél,
rajta nyilván látta,
Nagy szerelemmel villámó szemét
azért rá fordítá.
3 Rettene ottan Cupido, s onnan
mindjárt elfutamék,
Futtában íja, nyila, puzdrája
őróla leesék,
Kiért féltébe csak meg sem tére,
minden ott hagyaték.
4 Kit hogy megláta kegyes Julia,
a földről felvevé,
Nyilat puzdrába, zsinórt íjába
egyengeté, veté,
S ottan felköté, kivel erősbbé
szép személyét tevé.
5 Azért már nála mind íja, nyila
Cupidónak vagyon,
Szemében nyila, afelett íja
vonva haragoson,
Kivel szívemet, mint célül tett jelt
lövi, hogy kínt valljon.
6 Sokakat sebhet, de csak éngemet
gyakran inkább talál,
Mert énnálamnál, mint egy nagy célnál,
közölb senki nem áll,
S ez oka, hogy én több sebet tűrvén,
több kínt vallok másnál.
7 Venus módjára, mikor akarja,
nékiket vigasztal,
Nékiknek penig ád csak szörnyű kínt
nyughatatlansággal,
Mint hogy éngem is veszt, noha mégis
tűrök igazsággal.
8 Nagy bánatomat, sok fájdalmamat
már mint orvosoljam,
Nagy szerelmemnek, szenvedésemnek
én mi hasznát várjam,
Ha az keserget, kit lelkem szeret,
s kell hogy kínját valljam?
9 Akik szeretnek, gyakran szíveket
éjjel vigasztalják,
Mert titkon akkor kedvekre sokszor
ők azokat látják,
Kiktől javokot, boldogságokot
reménlik és várják.
10 Nékem peniglen éjjel is lelkem
keservesen óhít,
Szívembéli tűz ágyamból felűz,
házad felé indít,
Utcádon járok, reád vigyázok,
de szemem nem saldít.
11 Azonban az nap ismét feltámad
újobb gyötrelmemre,
Hogy nem szólhatok, mégis csak írok,
de leveleimre
Csak választ sem téssz, sőt reám sem nézsz,
mint egy elvetettre.
12 Mind ennyi sok bút, szegény nyomorult,
én honnan érdemlek,
Te háládatlan, a te lángodban,
ha tudod, mint égek?
Szerelmes lelkem, tégy már jól vélem,
szolgállak, míg élek!
|