1

Te, szép fülemile, zöld ágak közibe

mondod el énekedet,

De viszont azellen az én veszett fejem

mond keserves verseket,

Kiket bánatjában, szerelem lángjában

szép Juliáról szerzett.

2

Mennybéli szép harmat tégedet mosogat,

éngem penig könnyhullás

Szüntelen nedvesít s bánattal keserít,

hogy oly kemény, mint a vas,

Az én szép Juliám, kitől jómot várnám,

hogy lenne már irgalmas.

3

Az hév verőfénnek mivoltát nem érzed,

mert ülsz híves árnékban,

Éngemet peniglen gyújt buzgó szerelem,

sülök, fűlök lángjában;

Te szabad vagy, repülsz, hol akarod, szállsz, ülsz,

nem úgy, mint én e vasban.

4

Örömmel és szépen csak tavaszidőben

szép énekeket mondasz,

Énnékem peniglen mind nyárban, mind télben

versem oka csak panasz,

Kínomat számlálom, Juliát imádom,

dolgom nékem mind csak az.

5

Lengedező szellő s híves tiszta idő

tégedet gyakorta hűt,

Éngemet viszontag örökké való lang

olthatatlanképpen fűt,

Kegyetlenségével, Julia szemével

nagy szerelem üttön-üt.

6

Vagy te egészséges, én peniglen sebes

szerelem nyila miátt,

Énekelsz víg szóval, nem mint én, bánattal,

mert nem is érzed kínját

Az szép Juliának, kinek szép voltának

adta lelkem meg magát.

7

Jobb, és mindenekben különböz éntőlem

te boldog állapotod,

Egyenlők csak ebben vagyunk mi mindketten,

hogy énekedet mondod

Te is, szinte mint én, s fogyhatatlanképpen

csak arra vészed gondod.

8

Juliát gondolván és szavát hallgatván

egy kis fülemilének,

Juta bús elmémben ez ennéhány versben

rendeltetett kis ének,

Kiben állapotja megtetszik mivolta

igazán életemnek.