1

Éngemet régolta sokféle kénokba

tartó én édes szívem,

Hozzád kiált lelkem sírván keservesen,

mert gyötrődik sokképpen:

Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám,

ne légy ilyen kegyetlen!

2

Távozás keserve, emlékezet mérge

veszt és sillyeszt éngemet,

Támasztván előmben esztelenségemben

esett szörnyű vétkemet,

Kinek nagy terhétől, mint halálos bűntől,

oldozd meg már lelkemet!

3

Az sötét éjtszakák minden állatoknak

kedves nyugalmat hoznak,

Emberek dologtól, állatok munkától

meg akkoron tágulnak,

Csak nékem, veszettnek, hogy mind napok, éjek

szörnyű kínommal múlnak.

4

Most is örömemet magaddal elvitted

kedvemmel egyetemben,

Reád gyúlt szerelmem titkon éget éngem

keseredett elmémben,

Áldott szemeidet, gyenge szép színedet

juttatván én eszemben.

5

Cupido, ne mesd fel ilyen szörnyű sebbel

szívemben annak képét,

Ki halálra gyűlöl és sok halállal öl,

úgy tart, mint ellenségét,

Hozzám vagy enyhíts meg, vagy ha az nem lehet,

olts meg bennem szerelmét!

6

De mit mondok? Búmba, ha mint salamandra,

tűz kívül nem élhetek,

Azonnal elvészek, ha azkívül lészek;

többet, tudom, nem élek,

Édest keserűvel, sok mérget kis mézzel,

halálnál jobb, hogy nyeljek.

7

Lelkem szemed előtt, mint viasz tűz fölött

könyvein, lásd, úgy olvad,

Szemed verőfénye mert lelkem gyötrelme,

haraggal ha rám támad,

De viszont megújít, sok búmban vidámít,

ha szerelmesen fogad.

8

Mint szép virágok, fák meg nem újulhatnak

tavaszi harmat nélkül,

Akképpen örömem nem lehet víg kedvem

nékem is nálad nélkül,

Vigasztald meg tehát, te, kit lelkem imád,

hadd éljek már bú nélkül!

9

Óh, te bölcs természet, minden nagy szépséget

együvé így mint forralsz?

Világ csudájára, szívek gyújtására

egy kegyesre mit csinálsz?

Angyali áldott szént, dicsőíttető fént

halandóra hogyhogy ádsz?

10

Fénlik sok kövektől, mint a verőféntől

erős vér tiszta gyégen,

Lebbegnek szemei, mint a menny csillagi

télben éjjel szép égen;

Kivel rabjává tett, szabadságból kivett

éngemet immár régen.

11

Óh, kis ábrázatban tündöklő, mennyei

dicsőséges nagy szépség!

Ékességgel együtt tebeléd hogyhogy jütt

keménség, kegyetlenség?

Szánd meg jó szolgádot, kínvallott rabodot,

ki te szerelmedben ég!

12

Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre,

sok új vers, mint sok hangya,

Arra, mert szívemben szerelem tüzének

csak te vagy édes langja,

Szózatod búm verő vigasságtételnek

zengő s gyönyörű hangja.

13

Öszvekulcsolt kézzel, hajlott térddel-fővel

Juliámnak könyörgék,

Midőn jóvoltától, mint istenasszonytól,

kegyelmet reménlenék,

Hogy megkegyelmezne, tovább ne gyötrene,

Áment reá kiálték.