1

Egy kegyes képében az gyászöltözetben

vallyon angyal tűnék-é?

Vagy ember magzatja angyalábrázatba

szemeimnek tetszék-é?

Angyal-é vagy ember, aki ezen ment el,

lelkem de immár övé.

2

Lelkem drága kincsét, dicsőséges színét

jobb részre mind béfedte,

Csak vidám szemeit, lelkem éltetőit

énreám függesztette,

De azt sem kegyesen, sőt nagy idegenen,

csak mintha nem esmérne.

3

Vajha ez az volna, kit Venus fogada

fia által énnékem,

Hogy kezembe adna, ha ő szolgálója

szabadulna igyében,

Szívem nagy bánatja örömre fordulna,

vég lenne könyveimben.

4

De ne adja Isten, hogy ez ilyen légyen,

ez bizony inkább tündér,

Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya

szívemnek, amit felvér,

Mert noha szereti, de azért rettegi,

csak szólni néki sem mér.

5

Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség

épen mind benne látszik,

Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság

rajta nyilván meglátszik,

Ő szépség formája, illik minden módja,

mert mennybélinek tetszik.

6

Bár magát ne lássam, de csak szavát halljam,

szívem őhozzá készül,

Belőlem kiindul, úgy dobog azontúl,

nem élhet nála nélkül,

Csak őérte hal s vész, mindent szenvedni kész,

semmit se fél egyébtűl,

7

Hanem csak őtőle, azkinek kívöle

vigasztalója több sincs,

Semmi szép múlatság, semmi jó nyájasság,

semmi világi nagy kincs,

Nosza, én nagy búmban így szólok magamban

mondván: Lelkem, rám tekints!

8

Egy kapu közében juték elejében

vidám szép Juliának,

Hertelen hogy látám, előszer alítám

őtet lenni angyalnak,

Azért ő utába így szólék utána,

mint istenasszonyomnak.