1

Mint sík mezőn csak egy szál fa, egyedül úgy élek,

Szerelem tüzes lángjától szívemben én égek.

2

Mikor hallom az fecskéknek reggel éneklését,

Felindítom ottan azzal szívemnek szerelmét.

3

Személye mert jut eszembe édes szerelmemnek,

Kivel újul csak gyötrelme keserves lelkemnek;

4

Mert kívánom őtet látnom, véle beszélgetnem,

De nem lölem semmi módját, mint kell szemben lennem.

5

Irigyektől mert oly nehéz én vigasztalómhoz

Nékem jutnom, mint tevistől az szép violához.

6

De hogynemmint távol lévén az ő személyétől,

Szerelmemben őutána vertengek egyedöl,

7

Jobb, hogy együtt véle lévén, az ő szemeitűl,

Reá nézvén, úgy vesszek el, mégis szívem örül.

8

No, hozzá hát, én elmémnek ti gyors gondolati,

Löljetek ti módot, mint kellj szerelmemhez jutni!

9

Éngem bár ne kéméljetek nagy veszedelemtől,

Csak hogy őtet őrizzétek gonosz hírtől-névtől!

10

Megérdemli, ha érte lész is fejem halála,

Mert életét, hírét, nevét csak énreám bízta.