1

Az én szerelmesem haragszik most reám,

Hogy ingyen bánkódom, azt véli énhozzám,

Hogy őtet meguntam,

Fogadásomat gondolja, hogy megbántam.

2

Nem tudok mit tenni, mint kedvét keresni,

Mert ha bánkódom is, látd-é, mire érti,

Ő magát mint gyötri?

Ha penig örülök, azt is másra véli.

3

Nem hiszi, hogy néki s nem másnak örvendek,

Ha víg vagyok, azt hiszi, hogy mást szeretek,

Egyebet kedvelek,

S annak megnyerésén örvendek, nevetek.

4

Az ő szerelmének hozzám nagy hív voltát

Jól látom szívének minden jó szándékát,

Hogy énnékem magát

Ádta, hogy érezzem nagy jó akaratját.

5

Maga én szívemnek az ő állapatját

Ha látná, tudom, bizony megszánná kínját,

Érte nagy fájdalmát,

Ki csak tőle várja megvigasztalását.

6

Én keserves szívem hozzá oly állandó,

Mint fenyőfa télben-nyárban maradandó,

Nem té-tova hajló,

Nincsen dolgaimban semmi álnok háló.

7

Reá mindezért is de én nem haragszom,

Mert nagy szerelmétől vagyon ez, jól látom;

Félt éngemet, tudom,

Másnak nem engedne, bizonnyal gondolom.

8

Te böcsülhetetlen drága szerelmesem,

Kinek jóvoltában nyugszik fáradt lelkem,

Nincs kívüled nékem,

Ki sok bánatimban vigasztaljon éngem.

9

Hitemet én el nem felejthetem, higgyed,

Jutván eszembe mézzel folyó beszéded;

Hogy hadnálak téged,

Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?

10

Ezerötszáz és hetvennyolcnak végében,

Hogy volna szeretőm énhozzám kétségben,

Úgy szedém ezt egyben;

Nevét megtalálod versek elejében.