1

Lelkemet szállotta meg nagy keserűség,

Csak nagy bánat lészen életemben már vég,

Óh, én szívem mint ég,

Hogy szerelem miatt örök kínban esék!

2

Oly nehéz lelkemnek attól elválása,

Ki szerelmét hozzám igazán mutatta,

Mint testnek halálba

Vagyon az lélektől nehéz távozása.

3

Szinte mint hogy a test mikor az lélektől

Fáj, hogy eltávozik, mint szeretőjétől,

Így árva fejemtől

Az vált el, ki éngem szeretett hű szívből.

4

Óh, én két szememnek szerelmes világa,

Keserves fejemnek te valál gyámola,

Mire hát bánatra

Hagyál el éngemet ilyen árvaságra?

5

Nemdenem kedvedért hagyék el egyebet?

Vallyon s kinek ajánlottam szerelmemet?

Szerettem-é többet?

Tudod, kedveltelek egyedül tégedet.

6

Csak te valál nékem minden ékességem,

Szerelemre te gyújtád szívemet nékem,

Mire hadsz el éngem,

Ha nálad nélkül, ím, elfogy én életem?

7

Szegény fejemet már mivel vigasztaljam?

Szívemnek keservét kinek panaszoljam?

Magam hová fogjam,

Ha siralmim miatt én ugyan elasztam?

8

Igazán törtínt ez is méltán énrajtam,

Mert ok nélkül magam búcsút néki adtam,

Szegént háborgattam,

Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam.

9

Azért én kegyetlenségemnek jutalmát

Most vészem háládatlanságomnak hasznát,

Fejem árvaságát

Méltán vallom immár gyámoltalanságát.

10

Nem volt kettős szíve, ki miatt énnékem

Kellett volna félnem vagy idegenednem;

Tudom, mit írt nékem,

Erős esküvéssel mint bizlalt meg éngem.

11

Ne kövessen azért senki éngem ebben,

Hanem ha ki akar gyötrődni szívében,

Mert egész éltében

Hív szerelem mását nem löli mindenben.

12

Azki most ezeket öszveszedegette,

Szeretője után kesereg szívébe,

Kit más szűz kezére,

Mint tudatlan ember, ok nélkül ereszte.