1

Nő az én gyötrelmem az én szerelmemről

való gondolkodtomban,

Reméntelen vagyok, immár csak kívánok

jutni hamar halálban,

Hogy halálom által vég szakadhasson már

ennyi sok nyavalyámban.

2

Éngem már szép Venus ő édes fiával,

Cupidóval sirasson,

Nyavalyás voltomban, mint régi szolgáját,

keservesen megszánjon,

Ha eszében jutok, fohászkodásokkal

éngemet ő óhajtson.

3

Mert az én tulajdon szívem fejedelme

hozzám mostan kegyetlen,

Éngemet elvetett ő szemei elől,

forog életem ellen.

Szándéka néki az, mennél tovább lehet,

éngemet kesergessen.

4

De te, én elmémnek azelőtt szerelmes

s kegyes tömlöctartója,

Mit engedhetnél meg, ha ellened való

vétkem nékem nem volna?

Vedd el haragodat immáron énrólam,

légy életem oltalma!

5

Procrisnak elfuttán, nagy szernyő halálán

miként ura kesergett,

Vagy ismeni ifjú mely bánatban akkor

mátkájáért lehetett,

Hogy az hajósoktól tengerbe mátkája

kegyetlenül vettetett.

6

Ezeknek szívéhez az én szívem is már

keservében hasonló,

Örök siralomban foglalta ő magát,

mindenkor csak búskodó,

Mert az én szerelmem, látom, teljességgel

hogy éngemet útáló.

7

Óh, megrepedezett kősziklák közt legelt,

kietlenben született,

Tigris nemen termett, párductéjjel nevelt,

mire nem szánsz éngemet?

Elveszthetd-é azt, ki téged mindholtig

híven, igazán szeret?

8

Elszántam magamban, mint nyomorodott rab,

hajamot megeresztem,

Gyászruhában járván mindennek előtte

megalázom életem,

Titkos helyemen is mind lelkem fottáig

szerelmed keseregjem.

9

No, megóhajtasz még nagy fohászkodással,

ezt bizonnyal elhittem,

Hallván gyászruhámot, keserves voltamot,

így szólasz még felőlem:

Elűzém – mond – tőlem, vallyon hol keressem

őtet már, én Istenem?

10

Bocsánatot várok tőled mindezekért,

óh, én reménlett kincsem,

Ha jóval már nem vagy, csak azon könyörgök,

gonosszal se légy nékem,

Míveld ezt magadért s az jó szerencsédért,

mint raboddal, énvélem.