1

Már csak éjjel hadna énnékem nyugodnom,

Ha nappal miatta nyughatatlankodom,

De lám, éjjel-nappal érte csak kínlódom,

Gyakran költ álmomból róla való nagy gondom.

2

Ez éjtszakai sok vigyázásim után,

Virradta felé szenderedve aluván,

Szeretőm személyét én álmomban látám,

Megrettenék látván, hogy haragudnék reám.

3

Tetszék, mintha volna kézíja kezében,

Kinek mérges nyila vetve idegében,

Arányoz azzal éngem ölni éltemben,

Ezt látván, mintha így szólanék ijedtemben:

4

Ne siess éngemet megölni, Asszonyom!

Ezt érdemlette-é tőled szolgálatom,

Hogy miattad essék most szernyő halálom?

Kegyetlen, mit mívelsz? Te léssz-é az gyilkosom?

5

Hát az ilyen szómra ő mind ezt feleli:

Elköltél – mond –, arról könyörgésed semmi.

Meghalsz, meghalsz – úgymond –, meg nem menthet senki,

Világból, akarom, hogy kezem miatt múlj ki.

6

Ez szavára viszont mintha ezt mondanám:

No, ámbár légyen úgy, ez ám én jutalmam,

Kiért néked fottig én híven szolgáltam,

Vedd el bár éltemet, ugyanis csak kínlódtam!