1

Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen volta,

Ki titkon énbennem életemet fogyatja,

Olyan természető volna, mint egyéb tűz,

dolgom mind helyin volna.

2

Mert egyéb tűz nemcsak önnenmagát emészti,

Hanem mindent, amit szene gyújt, elégeti,

Amit lángja elér, szinte úgy, mint magát,

úgyan hamuvá tészi.

3

De nagy szerelemtől én meggyúladott tüzem

Csak egyedül nékem megemészti életem,

Szeretőmet penig, kihez égek fottig,

csak fel sem gyújtja nékem.

4

Régtől fogva égvén lassan-lassan elfogyok,

Szinte mint magátúl gyúladott fa, oly vagyok,

Titkos szerelemtől, mint tűz hévségétől

fa, én is úgy száradok.

5

Miképpenhogy az oly tűznek nincs semmi lángja,

Ki magátúl gyúlt fát az erdőben fogyatja,

Én szerelmemnek is, noha nincsen híre,

de életemet rontja.

6

De ámbár romlanék, csak egyedöl ne élnék,

Ki úgy lehetne meg, ha én attól szót vennék,

Azki én szívemnek királnéasszonya,

ha annál kedvesb volnék.

7

Mint én, hogy így égjen, enmagam sem kívánom,

Kínját nem akarom, mert őtet igen szánom;

És csak úgy szeressen, hogy el ne felejtsen,

meg is enyheszik kínom.

8

Hiszem, hogy nem lenne hozzám oly háládatlan,

Szerelmem jutalma tőle nem lenne tiltván,

Csak megismérhetne, sok kínom helyébe

jóval lenne énhozzám.