1

Kikeletkor, jó Pünkösd havában,

Mikor volnék nyughatatlanságban,

Szerelem kínjában,

2

Sokszor vigyázva én megvirradtam,

Magamban nagy sokat gondolkodtam,

Hogy ne bánkódhassam.

3

Azért mikor egy éjjel holvalig

Veszekedtem volna mind virradtig,

Szép piros hajnalig,

4

Akarván szívemet enyhíteni,

Igen reggel menék ki múlatni,

Tetszém megújulni.

5

Kimentemben egy csergő patakra

Találék, oly hívesre, tisztára,

Mint fényes kristálra;

6

Partja bűves sok gyöngyvirágokkal,

Ékes sok jószagú violákkal,

Két rózsabokorral,

7

Mellette egy kiterjedt ciprusfa,

Kinek szép zöld bojtos ágaiba

Fülemile szóla.

8

Ott az fa árnékába leülék,

Fülemile hogy ott hangoskodnék,

Szívem gyönyörködék.

9

Sok vigyázás és fáradság után

Törtínék, hogy én ott elalunnám,

Álmomban azt látám:

10

Hát azki ez világon szerelmesb

Nékem annál senki sincsen kedvesb,

Életemnél édesb,

11

Előttem mintha megállapodott,

Nagy kegyesen reám mosolyodott,

Ily igéket szólott:

12

Tudod – úgymond – nem vett szívem erre,

Véled együtt éljek szerelembe,

Mert voltam kétségbe;

13

De hogy látom hozzám szerelmedet,

És érettem untatod az Istent,

Ez gerjeszt éngemet.

14

Azért néked adott már éngemet,

Jövendőben gonosztól fejemet

Ódd, kérlek, híremet.

15

Látod, hogy én nem sok csácsogással

Nem gondoltam rágalmazó szókkal,

Vagyok hozzád jóval.

16

Azért kérlek, a te szerelmedért

És énnékem béádott kezedért,

Mi együtt-éltünkért,

17

Hogy amiket nékem te fogadtál,

Bételjesíts és meg ne változzál,

Szerelmedben megállj!

18

Irgalmasságnak Ura, Istene,

Ki így is szoktál jelentenie

Mi könyörgésünkre,

19

Teljesíts bé ígéreted rajtam,

Ádjad bizonyában, hogy hallhassam,

Mit álmomban láttam!