1

Siralmas nékem idegen földen

már megnyomorodnom,

Szívem meghervadt nagy bánat miatt,

nincs már hová fognom.

2

Laktam földemről, szép szerelmemről

mikor gondolkodom,

Jutván eszemben, ott én mint éltem,

könyveimet hullatom.

3

Mint az szarvasfi anyja után rí,

ha tőle eltévedt,

Szívem úgy hal, vész, halálra már kész,

hogy oda nem mehet.

4

Már ha nem látom, bár csak hallanom

adná Isten őtet,

Ki vélem együtt sok szerelmet tűrt,

vennék mégis kedvet;

5

De igen ritkán és bizontalan

hírt felőle hallok,

Akkor sem mérem őtet kérdeznem,

mint rab, csak hallgatok:

6

Ki miatt kedvem szinte oly nékem,

mint nap az esőben,

Vagy mint az zöld ág, ki hamar elagg

téli rút időben.

7

Vagyok már szinte özvegy gerlice,

szomorú én éltem,

Nem kell aranylánc, sem penig víg tánc,

nincs semmihez kedvem.

8

Felejtett árva itt, mint pusztába,

csak remete módra

Tengek, nem élek, lenni sem lélek,

mert jutottam búra.

9

Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek,

kikben gyakran jártam,

Szép szelíd vadat, hangos madarat

ott hallottam, láttam,

10

Isten hozzátok, s adja, rajtatok

az avagy örvendjen,

Azki éngemet akkor szeretett,

mostan se feledjen!