|
1
Valaki azt hiszi, hogy nyerjen
menyeken és szüzeken
Szerelmével avagy hívséggel,
az házat rak sík jégen,
Vagy penig héában hord vizet
rostás edénében,
Avagyhogy verőfént akar
fogni bolondul kezében.
2 Nem használ minékünk szerelmünk
nálok, sem könyörgésünk,
Nem esnek rajtunk, bár kínt valljunk,
sőt nevetkeznek vélünk;
Mely kedves sáskának az harmat,
úgy nékik is könyvünk,
Sok búnkkal, fáradságunkkal
tőlök mi csak kínt érdemlünk.
3 Az felgyúladt tűz se gerjedhet
fűlt kemencében inkább,
Mint én elfáradott, bús szívem,
ki már nem élhet tovább,
Mert szerelem miatt oly bágyadt,
nem lehet nyavalyásb,
Mert már, ni, annyira jutott,
hogy ugyan nem szállhat alább.
4 Mint hogy tiszta vízzel buzog fel
forrás tiszta kútfőben,
Olyan tisztasággal forrdogál
szívem nagy szerelmében,
Szolgálja örömest, jóllehet
csak gyötri szüntelen,
Jókedvvel tűr, szenved, enged,
csak juthatna jókedvében.
5 Szerelmemnek de míg mindeddig
csak az sem volt jutalma,
Hogy valaha nékem kegyesen
vagy egy szót is szólt volna,
De sőt még ingyen szép személyét
csak látnom sem hadta,
Csak azért, hogy szerelméért
szívemet több kínnal bántsa.
6 Mint párduc prédának, kínomnak
is kegyetlen örvendez,
Háládatlanképpen bűnemben
gonoszt fizet s bút szerez,
Mosolyog kínomon, mint nagy jón,
hogy lelkem epedez,
Szerelmében, mint szélvészben,
látván, hogy szinte úgy evez.
7 Medgyek? már nem tudom, ha látom,
hogy én el nem hagyhatom,
Noha kínját vallom, de válnom
tőle nem kívánhatom,
Szeretnem penig azt, ki fáraszt
sok búval, mi hasznom?
Hát medgyek? ellene vétsek?
Óh, azt sem lehet, mert szánom.
8 Éljen, inkább éljen, víg légyen,
valamit mível vélem,
Hogy lelkem érte jár, lássa már,
légyen kegyelmes nékem,
Esmérje valaha, hogy soha
egyebet szerelmem
Nálánál, kin életem áll,
nem követhet, mert ő lelkem.
9 Szerelmére, mint egy szent helyre,
elmémet, ím, fordítom,
Mint egy áldozatot, magamot,
abban esmét felgyújtom,
Csak hogy keservemben, már kiben
régen fekszem, szánjon;
Megszánván, térjen meg hozzám,
s éngemet megboldogítson!
|